|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 289 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-289 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jámbor Gyula 2017. június 8.Trianon tabuk nélkül1920. június 4-én budapesti idő szerint 16.32-kor a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az első világháborút lezáró, Magyarországra vonatkozó ún. trianoni békeszerződést. Ennek tényei, számokban: a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság széthullott, a 282 870 km²-es Magyarország területének 67%-át (Horvátországgal együtt 71%-át), lakosságának több mint a felét elvesztette, ami az 1910-es 18 264 533 főről 7 615 117 főre esett vissza. Az elcsatolt területekből a legnagyobb arányban Románia (102 613 km² – 31,78%), Cehszlovákia (61 646 km² – 18,9%) és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (42 541 km² – 12,87%) részesült. Kilencven évvel később, 2010-ben a trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Az aradi Tulipán könyvesboltban kedden délután megtartott előadás ennek kapcsán idézte fel a történteket és hátterüket. *** Gyakran idézték-idézik Bonaparte Napóleont, aki azt állította (talán nem is először a történelem során), hogy a „történelmet mindig a győztesek írják” – többek között nyilván propagandisztikus céllal. Aztán a vesztesek is megírhatják (ha megmaradnak) a saját variánsukat. Valamely történelmi esemény értékelésében tehát minimum két, de általában sokkal több változat lehetséges. Trianont, hogy csak egy példát mondjak, a magyarral szöges ellentétben lévő álláspontról tárgyalja a román, cseh, szlovák, horvát stb. történetírás, de jórészt nyilván a francia, angol stb. is. Ifj. Tompó László, a Hunhir.info rovatvezető főmunkatársának Trianon tabuk nélkül c. előadása az egyik változatát mutatta be a történelmi Magyarország felszámolását szentesítő trianoni békeszerződésnek (diktátum, kényszerszeződés, békeparancs stb. néven is szerepel számos szerzőnél) és az ahhoz vezető okoknak. Az előadás címe („tabuk nélkül”) is sejteti, hogy itt nem a „hivatalos” történetírásról, hanem egy másfajta szemléletről esett szó. Emlékeztetőül, de nem egészen mellesleg: a legújabb korban a jelek szerint a nemzetállamok létrehozása került előtérbe. A kommunista rendszer 1989-es bukását követően széthullott a Szovjetunió, két államra szakadt Csehszlovákia, még többre Jugoszlávia. Menjünk nyugatabbra: komoly elszakadási törekvések mutatkoznak Spanyolországban (baszkok, de főleg katalánok), a tendencia tehát nem csupán kelet-európai jelenség. A nemzeti függetlenség kivívása mondhatni ősi törekvés, ami már az első világháború előtt (közben és után) is megnyilvánult. Vissza az előadásra. Tompó László elismerte ugyan, hogy Magyarország trianoni szétdarabolásában szerepet játszott az első világháborús két tábor (az Antant és a Központi Hatalmak, ezek közt Németország mellett a Magyarországot is magába foglaló Osztrák–Magyar Monarchia) ellentéte, de számos más ok is közrejátszott, hangsúlyozta. Másfélórás előadásában a legnagyobb terjedelemben ez utóbbiakat taglalta, a „hamis sztereotípiákat” cáfolandó. De lássuk az egyéb okokat. Első helyen szerepeltek a magyarellenes, szeparatista (pánszláv, román) törekvések, amelyek már az 1860-as években beindultak, és a kiegyezést (1867) követően felerősödtek. Hogy miért? Nem a magyar állam kedvezőtlen nemzetiségi politikája miatt (ez az előadó szerint példamutató volt a korabeli Európában), hanem mert a magyarok „mások” voltak. Egyéb ok a liberalizmus és a szabadkőművesség terjedése. Ez utóbbi („bár voltak köztük tisztességes magyar emberek is”) lényegében az állam szétzüllesztését irányozta elő (?). És a zsidóság (köztük ugyancsak kiváló emberekkel is), amelynek egy (kozmopolita?) rétege szintén gyengítette a Trianon előtti magyarságot. Végül Károlyi Mihály 1918-as októberi – a még harcra és ellenállásra képes hadsereg feloszlatását előirányzó – kormánya, majd 1919. márciusában a (három hónapos) Tanácsköztársaság, amely a tárgyaláson lényegesen gyengítette a békeszerződés aláírása előtt a magyar küldöttséget. (A delegáció érveit tulajdonképpen meg se hallgatták, a döntés az Osztrák–Magyar Monarchia, és benne Magyarország szétdarabolására már jóval előbb megszületett.) Hogy az első világháborút lezáró, a „győztes mindent visz” alapon megkötött békeszerződések milyen – például a második világháborúhoz vezető – következményekkel jártak, az más, jelenlegi témánkat meghaladó kérdés. Trianonban kétségtelenül születhetett volna jóval bölcsebb döntés is. Amiben az előadóval maradéktalanul egyetérthetünk: „Trianon nagyon összetett, komplex folyamat”. Megközelítésében, tisztázásában mindenféle véleménynek van létjogosultsága. Az egyik lehetséges megközelítést kedden Aradon hallhattuk. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. június 10.Brauch Magda könyvének bemutatójaSorok a Kecsesen okos csevegésről Ha az olvasó kezébe veszi dr. Brauch Magda legújabb, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában frissen, tizenkettedik önálló könyveként megjelent kötetét, először valószínűleg a címe tűnik fel: Kecsesen okos csevegés. „Kecsesen okos” a József Attilától kölcsönzött cím, a bemutató során felmerült a kérdés: manapság vajon hány „közember” használja a kecses, kecsesen, a modern nyelvhaszálatból igencsak kikopott szót? Valószínűleg kevés, sok mai fiatal talán nem is ismeri jelentését. Az idők változnak, tartja a klasszikus mondás, és bennük mi is változunk – a nyelvvel együtt. Annak javára, olykor kárára. De hogy minél szebb, ékesebb, kifejezőbb, magyarabb legyen (bár sok idegen eredetű szó behatolását, térfoglalását butaság és fölösleges lenne üldözni), fejlődését irányítgatni, vadhajtásait nyesegetni kell. Brauch Magda, sok pályatársával együtt erre vállalkozott. Böszörményi Zoltán, aki – íróként, költőként, az Irodalmi Jelen főszerkesztőjeként – maga is a magyar nyelv állandó és magas szintű művelője, a kötet méltatójaként a Kecsesen okos csevegés erényeit emelte ki, megemlítve kiindulópontként, hogy az a szerző négy előző, nyelvműveléssel foglalkozó könyvének mintegy kvintesszenciája. Felolvasott néhány írást vagy részletet is a kötetből, többek között a Trámváj címűt, amely a hazai, közelebbről aradi magyarok (tisztelet a kivételnek) sajnos, jellemző, román szavakkal bőségesen kevert szóhasználatának riasztó példáját tartalmazza. Az ezt követő beszélgetés során a szerző elmondta, azért döntött a válogatás kiadása mellett, mert egyrészt a kiindulópontul szolgáló írások már rég jelentek meg, és többnyire nehezen hozzáférhetőek, másrészt – bizonyára nem örömmel – bevallotta: azóta a nyelvhasználat tekintetében nem változott a helyzet, sőt talán romlott, és kötelességének érzi újból és újból szóvá tenni a magyar nyelv érdekében az égető kérdéseket. Olykor a harc kilátástalannak tűnhet, mégse szabad feladni, mert az a szép magyar nyelvért folytatott küzdelem vereségét igazolná. De nem olyan katasztrofális a helyzet. A nyelv folyamatosan változik, többek között a diáknyelv, a jassznyelv számos, valójában értékes elemmel is gyarapítja. Ezeket a szerző („okos csevegéssel”) számba veszi, őszinte örömömre nem vaskalaposan, a pápánál is katolikusabban, felhívva ugyanakkor a figyelmet: egyes divatszavak, kifejezések állandó és kizárólagos használata más szavak, szinonimák, kifejezések mellőzéséhez, végső soron a nyelvből való kikopásához, azaz szegényítéséhez vezethetnek. A bemutatón az egyik hozzászóló azt mondta: ha hatalmában állna, ezt a (28 tanulmányt tartalmazó) és a hasonló köteteket kötelező olvasmánnyá tenné a magyar diákság, de akár a felnőttek számára. Az ötlet balga, a szándék kétségtelenül jóindulatú. *** A jó hangulatú bemutatón, szokás szerint, a Miscovici Tibor–Miltaller Lajos duó is szórakoztatta a szépszámú közönséget, néhány újonnan betanult jó zeneszámmal is. És nem maradt el a bemutató utáni, egy pohár vörösbor vagy a szerző köményese melletti baráti – sokszor bizonyára kecsesen okos – csevegés sem. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. július 24.Menni vagy maradniMegdöbbentő kimutatást közölt a Világbank pár napja: felmérése szerint 3,6 millió román állampolgár forgatja fejében, hogy a következő öt esztendőben elhagyja az országot. Hogy mint alakul a helyzet a határidő lejártakor, persze nem tudni – elképzelhető, hogy a mérleg pozitívabb, de az is, hogy negatívabb lesz. Hogy azonban ma több mint hárommillióan a kivándorlást fontolgatják, mindenképpen elkeserítő. A megalakulásának százéves évfordulójára készülő Nagy-Romániának mondhatni „haladó” tapasztalatai vannak e kérdésben. Az 1920-as években a magyarok, 1989 előtt a zsidók és németek sűrű tömegei hagyták el az országot – ez utóbbiaknak mára csak jószerivel írmagjuk maradt. A hazai magyarok 1989 előtt is, de főleg utána követték a példát. E cikken gondolkodva – hirtelen és felületesen – összeszámoltam, hogy csupán szűkebb baráti és ismeretségi körömben negyedszázad óta legalább 25-ön szépecskén felüli azon gyerekek száma (némelyek immáron túl a 35-40 éven), akik tőlünk nyugatabbra (Magyarországtól az Egyesült Államokig, sőt Japánig) kerestek és találtak megélhetést. Legalább öt közülük egyetemi tanerő (!), ami szerintem feltételezi, hogy az elengedhetetlen angolon kívül az illető országok nyelvét is felsőfokon birtokolják. Mindezzel csupán annyit akarok mondani: a romániaiak (megfelelő felkészültséggel és kitartással) a siker reményével indulhatnak a nyugati világban. Sőt: ezen tulajdonságok valamelyes híján is érvényesülhetnek, persze alsóbb szinten, ami azt jelenti, hogy a hazai jövedelemnek csupán kb. háromszorosát, s nem 8-10-szeresét keresik meg. Ismerek aradi magyar hentest, aki Németországban, hidegkamrában marhát, sertést trancsíroz (folyton dideregve az alacsony hőmérsékleten), Réz-hegységbeli, elszigetelt településen lakó szlovák, általános iskolai végzettségű honfitársat, aki Hamburgban üvegházban robotol, túlórát is vállalva (vajon honnan szerzett tudomást a lehetőségről?), Arad megyei, itthon emeletes palotát építő roma polgártársat, aki feleségestül Franciaországban lehetőleg éjszakai váltásban dolgozik, mert azt jobban fizetik, hogy a számtalan spanyolországi eperszedőről már ne is beszéljek. Azokról – vannak szépecskén –, akik Nyugatra a koldulás, csalás, rablás általi pénzszerzés gondolatával távoznak, s lejáratják az országot, ezúttal ne essen szó. De vajon a pénz a „minden”? Embere válogatja, tapasztalatom és meggyőződésem szerint a nagy többség számára nem. Petőfit idézem: jobb nekem itthon a fekete (mármint a kenyér), mint máshol a fehér. Kalandra, felfedezésre vágyók mindig is voltak (szerencsére – mi is volna ma nélkülük?), tömegek azonban mindig valamelyes (gazdasági, politikai stb.) kényszer hatására indultak el idegen tájakra. Romániában több mint negyedszázada folyamatosnak látszik e kényszer, a kelet-európai országok közül csak (a nálunknál kétszer nagyobb lakosságú) Lengyelországból nagyobb a kivándorlók száma. (Talán Ukrajnából, de erre vonatkozó adataim nincsenek.) Kik azok, akik, elméletileg, mennek, mennének? Döntő többségük, mint várható, fiatalok, akik itthon még nem köttettek gúzsba: nem rendelkeznek önálló lakással, családdal, és főleg nem reális megélhetési perspektívákkal. Azok a fiatalok, nem mellesleg, akiktől nagyrészt a nép tovább éltetése, gyarapítása várható. A demográfia lényege ugyanis – szombaton a magyar miniszterelnök tusványosi beszédében is aláhúzta – a matematika kérlelhetetlen, részrehajlás nélküli szabályaival is megfogalmazható: ha nem születik családonként átlagban kb. 2,1 gyermek, a szóbanforgó nemzet, ország hosszú távon kihalásra ítélt. Ha a következő öt esztendőben jó 3,5 millió, reprodukcióra hajlamos és képes romániai elhagyná hazáját, remény se lehetne a hazai lakosság megmaradására. Ami számtalan (egyebek között a nyugdíjas-ellátás fenntartására vonatkozó) kérdés előtt is bezárná a kaput. Nem kétlem: a jelenlegi hazai hatalom rendelkezik (mint ahogy az előzőek is) megfelelő adatokkal, ismeretekkel e téma tekintetében. (Ha mégse, az végleg katasztrófa volna.) A probléma: tudnak-e okos megoldásokat megfogalmazni a kérdés kapcsán. Mert ha nem, a legpesszimistább forgatókönyv, a lakosság következő évtizedekbeli drasztikus csökkenése válik valósággá, minden borzalmas következményével együtt. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. augusztus 7.Juhász Béla második interjúköteteTavaly novemberben megjelent első interjúkötetét a Magyar Könyvnapok keretében ismerhette meg a közönség. Az első kötethez hasonlóan az újban is olyan közéleti szereplők köszönnek vissza az olvasónak, akik egész életükben azon munkálkodtak és munkálkodnak a mai napig, hogy valami maradandót alkossanak és hagyjanak hátra a közösségnek, a következő nemzedéknek. A hatodik Aradi Magyar Könyvnapok keretében megrendezett könyvbemutatót pénteken este a Jelen Házban Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg, hangsúlyozva, nagy öröm számára, hogy a polgármesteri hivatal olyan rendezvényeket támogathat, melyek a város életét meghatározó értékeket hordozzák magukban. A kötetet Jámbor Gyula újságíró mutatta be, aki ezúttal kettős szerepben állt a nagyközönség előtt, hiszen a könyvben egy vele készült beszélgetés is szerepel. Mint elmondta, a fontossági sorrend igénye nélkül a kötetbe olyan személyek szólalnak meg, akiknek az élete, az egyéni sorsa, pályafutása és munkássága érdekli a többi embert. A kötet szerzője sok mindenre rákérdezett, alanyai pedig igyekeztek a helyzetnek, pillanatnyi lelki állapotuknak megfelelő módon válaszolni. Hogy ezek a válaszok mennyire őszinték vagy kielégítőek, azt mindenki döntse el magában, tény, hogy az interjúk egy részét a szerző személyesen, másik részét pedig levélben, az internet segítségével ejtette meg a külföldön élő beszélgető partnereivel. Hogy kik is szerepelnek a könyvben, azt nem áruljuk el – húsz személyiség mesél benne magáról –, majd az olvasó megtudja, ha fellapozza, de van köztük költő-lapkiadó-üzletember, újságíró-szerkesztő, bábtervező, szobrász-éremművész, nyugalmazott politikus, visszavonult néptáncoktató és sokan mások. A szerző hangsúlyozta, még mindig van jó néhány olyan személyiség, aki ezúttal is kimaradt a könyvből, de bízik benne, hogy egy következő alkalommal a velük készült beszélgetések is nyomdába kerülhetnek. A bemutatón néhányan fel is szólaltak a kötet szereplői közül. Juhász Béla a bevezetőben azt írja, reméli, hogy a beszélgetések nemcsak az illető személyiségek életútjába engednek betekintést, hanem kicsit abba a korba is, amelyben éltek-élnek. „Aradon álmodták a jövőt, és itt látták-láttuk megvalósulni olykor nagyon is merész álmaikat. Rengeteget tettek családjukért, a magyar közösségért, városunkért”. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában napvilágot látott kötet dedikálása után a szervezők egy ünnepi tortával pecsételték meg az estet, a süteményt Bognár alpolgármester vágta meg. Az esemény állófogadással zárult. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad) 2017. augusztus 24.Díjakat adták át Arad NapjánHárom magyar az idei kitüntetettek között Örömünkre szolgálhat, hogy Arad városa sok évvel ezelőtt jelentős, időkön átívelő dátumot választott városnapjává: 1834. augusztus 22-ét, amikor Arad szabad királyi várossá vált, s tulajdonképpen megindult az igazi városi fejlődés útján. Az utóbbi időben ezen a napon nyújtják át a városi kitüntetéseket az arra érdemeseknek. Tegnap délután megtelt a Városháza díszterme az ünnepségen részt vevőkkel – az első két sorban az egyházi méltóságok ültek – élükön Timotei Seviciu ortodox érsekkel, de más felekezetek papjait is láttuk –, itt volt néhány testvér- és partnerváros – Gyula, Prága V. kerülete, Mezőhegyes – küldöttsége, a megyei tanács elnöke, számos intézményvezető, kulturális személyiség. Az ünnepi tanácsülés elején a filharmónia vonósnégyese az Európai Unió, majd Románia nemzeti himnuszát játszotta. Gheorghe Falcă polgármester megnyitójában emlékeztetett: olyan napon tartjuk Arad ünnepét, amely tulajdonképpen lerakta a mai modern város alapjait. A ma átnyújtott kitüntetések azoknak szólnak, akik munkásságukkal kiálltak a városért, s akiket most a város is megtisztel. A továbbiakban Lilioara Stepănescu tanácsi titkár felolvasta a városi tanács 277-es számú, augusztus 17-én kelt határozatát, amely az idei kitüntetettek névsorát tartalmazza. Közöttük magyar kitüntetettek: Kiválósági díjat kapott Simó Margit képzőművész és Lészay Magdolna egykori élsportoló. Pro Urbe-díjat ítélt oda a városi tanács Jäger Katalinnak, aki évtizedek óta kiemelkedő tevékenységet végez az aradi mozgássérültek érdekében. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. augusztus 25.Fotókiállítással indult Pécs Napja„Engem átölelt Arad” Tegnap délután a megyei múzeum Klió Termében fotókiállítással indult Pécs testvérváros aradi napja: neves művész, Marsalkó Péter mutatta be több nagyméretű, 60x100 cm-es fényképét, amelyekről első pillanatra az a néző benyomása, hogy festmények. Olyan fotók, amelyek „az eleganciát, a giccsközelségnek egy olyan változatát mutatják be, amely a mai fiatal generáció látásmódjának keretet tud adni” – vallotta be a Nyugati Jelennek a művész. Továbbá a kiállításmegnyitón elmondta: elhozta „a szíve alatti kincseket”, amelyekkel a pécsieknek szerette volna megmutatni azt, amit ők naponta látnak, de nem úgy, nem olyan szemszögből, mint a fotós. Minden bizonnyal sikerült neki, mert nagyon érdekesen, izgalmasan örökíti meg a nagyon szép Mecsek alatti város számos építészeti alkotását – kívülről és belülről, felhívva a figyelmet olyan nagyszerű részletekre, melyek mellett a nem eléggé figyelmes szemlélő szó nélkül megy el. A mellesleg, szülei révén erdélyi származású művész tegnap, Aradon ülhette 63. születésnapját, ebből az alkalomból a vendéglátók egy palack hegyaljai borral és tortával köszöntötték fel a kiállítás megnyitóján, amelyen köszöntőt mondott (románul és magyarul) Bognár Levente aradi alpolgármester, Bognár László, a Pécsi Képviselő-testület tagja, Horzsa Gábor, a Pécsi Kulturális Központ igazgatója – valamennyien a Pécs–Arad testvérvárosi kapcsolat eredményességét, példamutató voltát hangsúlyozták. Késő délután Pécs aradi napja a Megbékélés parkjában folytatódott. Szeptember 20-án Pécsett az aradiak visszaadják a testvérváros látogatását, kulturális műsorral szerepelnek a Mecsek-alji városban. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 12.Szederháti templombúcsú, könyvbemutatóvalEmlékállítás egykori munkaszolgálatosoknak Nem valószínű, hogy a szederháti, Mária nevére szentelt római katolikus templom búcsújáról beszámolt volna az újság (maga az esemény nem újdonság és különlegesség, évente megtartják minden r. kat. egyházközségben), ha nem lett volna egybekötve a nyomdát most elhagyott, a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának támogatásával megjelent könyv bemutatójával, amelynek szerzője ráadásul a Nyugati Jelen (távolról sem túlzás és szóvirág: oszlopos) munkatársa, Balta János. A kicsiny helybeli templomban a szentmisét ft. Király Árpád marosi főesperes celebrálta. (A kívül-belül nagyon szépen karbantartott templom érdekessége az egykori helybeli magyar családok által rendelt és finanszírozott, bibliai jeleneteket ábrázoló falképek sokasága.) A celebráns a szeretet családon, társadalmon belüli fontosságáról és erejéről szólt, ékesszólóan és meggyőzően a helybeliekhez és elszármazottakhoz, vendégekhez, kifejezve reményét, hogy a jövőben is lesznek olyanok, akik vigyáznak erre a templomra, hitükre, magyarságukra. Szívből kívánjuk, hogy úgy legyen. Bár a szederháti magyar katolikus közösség létszámban évtizedek óta rohamosan csökken, az ittmaradtak életkora pedig ugyanilyen mértékben nő. A vasárnap délutáni misén negyven körülire becsültem a résztvevők számát (egy helybeli pontosan 44-et számolt), de közülük sok elszármazottként vagy vendégként volt jelen, s mindössze ketten-hárman gyermek- és ifjúsági korúak). Balta János egy éve az ugyancsak Szederháton bemutatott, szülőfalujáról készült könyve több adalékkal szolgál e tekintetben. A helybeli kultúrotthonban („Művelődési ház”, olvasom bejárata mellett a még magyarul is szereplő megnevezést) mintegy félszázan jöttek össze a Láthatatlan „hadsereg” c. könyv bemutatójára, amelyet a szerző szülőfaluja iránti tiszteletből és elkötelezettségből legelőször itt tartott meg. A kötetet a Nyugati Jelen egyik munkatársa mutatta be, és kiemelte: a „láthatatlan hadsereg” azoknak a munkaszolgálatosoknak állít emléket, akiket a múlt rendszerben valósággal elhurcoltak (katonai mozgósítással) országos építőtelepekre (köztük bukaresti Nép Háza, cernavodai atomerőmű, Duna–Fekete-tengeri-csatorna), hogy ott a legtöbben elképesztően rossz munkakörülmények, lakás- és ellátás-gondok közepette dolgozzanak, akár több szériában, családjuktól elszakítva. Rengetegen munkabalesetben haltak meg vagy szereztek maradandó, egész életükre kiható egészségi károsulást. S az „elfelejtett hadsereg” cím jogos, mert a témát, érdemben és részletesen azóta sem dolgozták fel, s ma már kevesen tudják – a jövő egyre inkább hajlamos a feledésre – milyen iszonyú áldozatok árán jöttek létre a „nagy megvalósítások”. A szerzőnek „volt szerencséje” részt vennie a „nagyszerű szocialista építőmunkában”, Ceauşescu megalomániás terveinek kivitelezésében. (A Nép Háza, például, a világ legnagyobb épületeinek egyike.) De lám, részben legalább ezúttal beigazolódik a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Ha a fiatal kora dacára (felkészültsége okán) igen magas szakmai besorolású, és számunkra nem mellesleg újságírói vénájú vagongyári, itthon beteg szülőket, rajongva szeretett feleséget, két kisgyermeket hátrahagyó munkást annak idején, az 1980-as évek második felében nem viszik el keserves munkaszolgálatra Bukarestbe, a Nép Házához, ma biztosan nem vehetnénk kézbe ezt a személyes élményeket is tartalmazó, de azokon jóval túlmutató, majdnem félszáz tanút megszólaltató megrázó könyvet. Amelyről, talán nem mellesleg, tegnap délben egyik olvasója – aki már vasárnap este „nekiesett” a több mint 230 oldalas könyvnek – arról értesítette e cikk íróját: nagyon érdekes és megdöbbentő. Olyan könyv, amelyet érdemes, sőt kötelező lenne elolvasnia a reális múlt iránt érdeklődőnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 22.Juhász Béla új kötetének a bemutatójaUtazás A nagy utazás körül Zsúfolásig megtelt terem. A hátsó sorokban 25-30 fiatal szívderítő látványa. A szépen díszített asztalnál a könyvből részleteket felolvasó Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház művészeti és produkciós titkára, Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, akinek rajzai és illusztrációi díszítik a kötet lapjait, az izguló szerző, Juhász Béla és Jámbor Gyula szerkesztő, a méltató. Balra a zenei aláfestést szolgáltatók: Popa Armand (ének, gitár), Rudolf Anna (ének), Miscovici Tibor (hegedű), Miltaller Lajos (gitár). Nyolc ember, akinek feladata volt szerdán délután a nagyérdemű, az olvasó figyelmét szórakoztatva felhívni, beajánlani kegyeibe az idén az Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelentA nagy utazás című kötetet. A szerző nem ismeretlen az aradi közönség számára, hiszen aradi születésű író, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székét is betöltötte 2010–2013 között. Most szárnyra bocsátott kötete sem az első. A Jelen Ház nagytermében 2015 óta sorra mutattuk be a nagy sikernek örvendő gyógyulástörténetét, a Legyőztük a rákot, novelláskötetét, a Száraz ködöt, két, gyorsan elkapkodott interjúkötetét. De evezzünk vissza a bemutatóra. „Nagy utazás, a vonatunk újra indul, / Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz, / Induljunk el hát megint, / Gyere velem most az ígéret szerint!”, hangzott fel Popa Armand hangján a Presser Gábor előadásában közismertté vált Nagy utazás című dal, megadva a témát és a hangulatot. És elindultunk. Előbb a már Juhász Bélától ismert grobszurdok és minellák (a groteszk és abszurd kombinációja, a minella pedig a mini novella rövidítése) világába. Negyven év termésének a Száraz ködből kimaradt néhány darabja és azok, amelyek már a kötet megjelenése után születtek. Fejem felett madarak, Egy élet értelme, Diákszerelem, Szerelemházasság, Lottó, Zseni – íme néhány egypercesnek a címe a harminc közül. Néggyel Fekete Réka előadásában közelebbről is megismerkedtünk, a többi az őszi–téli esték csemegéje lehet. Egy olyan világé, amelynek történéseit a szerző valószínűleg életközelből tapasztalta meg, ám az író pennája alatt elgondolkodtató, néha ironikus, néha szomorú, néha abszurd szösszenetekké alakultak. Felolvasás, zene, méltatás, válasz a fel nem tett kérdésekre… … és máris a kötet második részéhez értünk. Tizennyolc, szöveges képregényféle képből nyerhetünk bepillantást, járhatunk végig öt napot az intenzíven. És nem akárhogy. Barangolhatunk a gyermekkor emlékei, az élet és halál határán, de akár a piacon is, meg-megpihenve a szerző életútjának különböző állomásain. Egy párhuzamos síkban a tanárként megélt eseményekbe is betekintést nyerhetünk. Mire a zene véget ér, a dedikálók sora elapad, a sütemények és a borozgatás gerjesztette hangzavar elcsitul, és otthonuk kényelmében az utolsó mondat végére érve, becsukják a könyvet, rádöbbennek, hogy a kötet lapjai közötti utazás közben közelebb kerültek (akár ismeretlenül is) ismerősükhöz, barátjukhoz, Juhász Bélához. (Ambrus M., Ferenczi A.) Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 3.Könyvbemutató az arad-belvárosi református templombanAz elfelejtett hadsereg Vasárnap délelőtt az arad-belvárosi református templomban tartott ünnepi istentiszteleten az Aradi Magyar Napok keretében gazdag (színvonalas, szavalatokból, ének- és hegedűszólóból álló) kulturális műsort is bemutattak, az istentisztelet végén az Arad Megyei RMDSZ és a Kölcsey Egyesület majdnem teljes vezérkara (Faragó Péter megyei elnökkel, Bognár Levente aradi alpolgármesterrel, a Kölcsey vezetőivel az élen) megkoszorúzták a templom belső bejáratánál elhelyezett két emléktáblát és a templom előtti Fábián Gábor-mellszobrot. A kulturális műsor keretében került sor Balta János, a Nyugati Jelen munkatársának Az elfelejtett „hadsereg” c., nemrég a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának a támogatásával megjelent könyvének aradi bemutatására is. A kötetet Jámbor Gyula a Nyugati Jelen munkatársa méltatta. „A könyveknek megvan a maguk sorsa; vannak olyanok, amelyek eggyel gyarapítják ugyan a már megjelent sokmilliónyi kötet számát, de se nem osztanak, se nem szoroznak, s legfőképpen szerzőjüknek szereznek örömet. Ám vannak valóban fontosak is, amelyekkel gyarapodik az olvasó, amelyek elgondolkodtatják, segítenek neki új szemszögből láttatni az életet, tágítják látókörét, addig nem ismert összefüggéseket, tényeket tárnak fel előtte, állásfoglalásra késztetik – röviden: hatnak rá. Balta János könyve, bátran állítom – folytatta a méltató –, ez utóbbi kategóriába tartozik. Olyasmiről ír, amiről eddig nem írtak, arról, amiről az emberek többségének nincs tudomásuk, vagy ha igen, az pontatlan és felületes. Kivételt képeznek természetesen azok a tíz- és tízezrek – talán százezrekről van szó, de hát erről sehol sincs statisztikai adat – akik, családjukkal együtt közvetlenül, illetve közvetve átélték és megszenvedték az elfelejtett ’hadseregben’leírt történelmet.” „Nem szépirodalmat, hanem dokumentumot tartunk a kezünkben. A könyv a hazai, romániai történelem egy időszakát megragadó ún. oral history, azaz az emberek elbeszélései, vallomásai nyomán kibontakozó történelem. E műfajnak erőssége, hogy ’élő’, a szereplők személyes benyomásait, véleményét rögzíti, gyengéje lehet az esetleges szubjektivitás. Csakhogy itt 48 ember szólal meg, és nehezen elképzelhető, hogy valamennyiük annyira szubjektív, hogy ne a valóság bontakozzon ki az olvasó előtt.” A továbbiakban a méltató a könyv – szerző által írt – előszavából vett rövid idézettel szemléltette a témát: Balta János sorstársainak, a békeidőben erőszakkal besorozott munkaszolgálatosnak vagy munkás sorkatonának kívánt emléket állítani, akik közül sokan lelki vagy szervi betegségekkel, illetve rokkantan, netán (földi maradványaik helyett kövekkel terhelt) lepecsételt koporsóban tértek haza, valójában a Nép Házának vagy a Cernavodai Atomerőmű vastag betonfalában alusszák örök álmukat. A valóság gyakran túlszárnyalja a képzeletet, összegzett a méltató. A szerző felszólalásában kitért a könyv megírásának előzményeire, körülményeire, indíttatására – maga is munkaszolgálatos volt 1989-ben –, és hitelesnek tekinthető vallomások nyomán állította össze könyvét, amely egy elfelejtett, a „szocialista építőmunkában” meggyötört „hadseregnek”, egyéni és családi szenvedésének állít emléket, igazságot, elismerést követelve számukra. Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 5.Aradi Magyar NapokKönyv a helybeli zenetörténetről Átfutott-e az agyán a kedves olvasónak, hogy mi lenne, ha nem volna zene? Talán buta kérdés, merthogy a zene ősidők óta létezik, jóval régebben az írás-olvasásnál – bizonyára csak a képzőművészet kezdetleges formái vetekedhetnek vele. Zene nélkül lehet(ne) ugyan élni – parafrazálhatnánk a híres mondást –, de vajon érdemes-e? Az Aradi Kölcsey Egyesület kedden este a város legelitebb helyén, a Városháza dísztermében tartotta az Aradi Magyar Napok keretében rendezvényét, az Aradi zenetörténet c. könyv bemutatóját. Tisztázzuk mindjárt az elején: a könyv tulajdonképpen a Wágner József által 1916-ban megjelentetett, az Aradi Philharmoniai Egyesület első 25 évéről szóló könyvének reprodukálása, a sok mindent kiegészítő és „helyre tevő”, Fekete Károlytól és Ujj Jánostól származó előszóktól eltekintve. A könyvet zsúfolt terem előtt mutatták be, ez – megszámolva! – mintegy száz embert jelent, jó páran, földszinti ülőhelyek hiányában az erkélyre szorultak, ahonnan azonban a teremben beszélőknek legfeljebb minden harmadik-negyedik szava érthető. (Pár éve magam is szóvá tettem a polgármesternek, több alkalommal, hogy a gyönyőrűen felújított, Ferdinánd román királyról elnevezett terem akusztikája annyira rossz, hogy a hátsóbb sorokban ülők képtelenek követni a beszédeket. Azóta a többé-kevésbé jól működő hangosításnak köszönhetően ez megoldódott – a balkonon azonban nem.) Amúgy: bár az lenne a legnagyobb gond, hogy egy aradi magyar rendezvényre ne férjenek be, illetve lábon álljanak az érdeklődők, s néhányan csak nagyvonalakban értsék, miről is esik szó. (Jóllehet manapság, viszonylag csekély befektetéssel, a rendes hangosítás játszi könnyedséggel megoldható lenne.) Visszatérve: a Kölcsey Egyesület, amely az utóbbi időben nagy elődjéhez méltóan rendezvényeivel mind hangsúlyosabb szerepet kap Arad magyar kulturális életében, 2017-ben negyedik éve jelentkezik önálló nappal, és mindhárom előzővel (amint azt Berecz Gábor ügyvezető elnöktől is hallottuk) egy-egy, az aradi magyarság szempontjából fontos témával. Amelyek (alulírott megjegyzése) azt bizonyítják, hogy nem kis szerepünk volt e város kulturális múltjának alakításában. A rendezvény Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkárának megnyitójával indult, Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntőjével, majd az előadók – Ujj János helytörténész (akinek neve, mint maga hangsúlyozta, tévesen, csak kiadói meggondolásokból szerepel szerzőként a könyvre), Tankó László, az aradi minorita templom kántora és orgonaművésze – előadásával folytatódott. Tankó László, tudomásom szerint, először szerepelt nyilvánosan előadóként aradi magyar rendezvényen, remélhetőleg azonban – Fekete Károly véleményéhez csatlakozom –, nem utoljára, hisz igen érdekes, értékes adalékokkal szolgált az aradi minorita templom és a helybeli zenei élet összefüggéseinek témájához. Az est méltó befejezését az aradi Vox Angelicus kamarazenekar (majdnem egész estét betöltő) hangversenye szolgáltatta. Tagjai (Miscovici Tibor, Kászoni Ilona, Kászoni László zenekarvezető, Pataki Károly, Romeo Sălăjan) a magyar- és a világ-zeneirodalom produkcióival gyönyörködtették a közönséget. No meg (a Bécsben élő, ez alkalomra hazatért) Kászoni Annamária remek énekesnő fellépésével. Adja a sors, hogy húsz-harminc év múltán is hasonló estékről számolhasson be az akkori riporter... Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 6.Kovách Géza művelődés- és helytörténeti tanulmányai„Egyesületünk, az aradi Szabadság-szobor Egyesület célja az, hogy bemutassa Kovách Géza történész-tanár sokirányú munkáját, írásain keresztül a helytörténet, az etnográfia a művelődési élet helyi sokszínűségét. Ehhez a szándékhoz válogatott egy kötetre való anyagot Kovách Géza művelődés- és helytörténeti tanulmányaiból, valamint a központi és helyi sajtóban megjelent írásaiból a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára két munkatársa, Erdész Ádám igazgató és Héjja Julianna Erika főmunkatárs” – olvassuk az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Király András egykori Kovách-tanítvány, ny. történelemtanár, felelős kiadó előszavában. Az igényes kivitelezésű, idén megjelent, több mint 250 oldalas kötetet szerda délután mutatták be az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében szépszámú közönség előtt. Az összejövetelt profi módon vezető Horváth Levente (a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnöke) egyetlen „bakit” vétett bevezetőjében: azt mondta ugyanis, hogy Kovách Géza (2004-ben hunyt el) már nincs közöttünk. Hát köztünk van, mert nem feledtük el, azóta is számtalanszor emlegetjük – cáfolta meg később egy felszólaló. „Gazsi” – ahogy bizalmasan, nagy szeretettel tanártársai, barátai és tanítványai nevezték (ilyen címmel könyv is megjelent róla) már életében amolyan legenda volt. Sokan azonban, főleg azok, akik csak a katedrán, vagy az általa vezetett emlékezetes, számtalan tréfás epizóddal fűszerezett kiránduláson látták (nagyszerű, „slágfertig” humora volt), jószerivel nem is tudták, mekkora tudományos koponya. Munkái sokáig nem láthattak nyomdafestéket, s hát – legyünk őszinték – a fiatalok többségét nem igazán érdekelték már akkoriban, sok évtizeddel korábban sem az erdélyi jobbágyok (végre megjelent) panaszlevelei, vagy az erdélyi céhes élet történései. „Gazsi”, a tanár azonban rendkívüli hatással volt rájuk, ma is emlegetik. A tavalyelőtt, 2015-ben megjelent Válogatott tanulmányok, valamint a most napvilágot látott és tegnapelőtt bemutatott Művelődés- és helytörténeti írások nem a nagyhatású pedagógust, hanem a tudós történészt helyezik előtérbe. Dr. Erdész Ádám gyulai levéltári igazgató kolléganőjével, Héjja Julianna Erika főmunkatárssal együtt szerkesztette a Művelődés- és helytörténeti írások c. kötetet (két éve ugyancsak ők rendezték sajtó alá a Válogatott tanulmányokat). Emlékszem, annak idején az igazgató úr az aradi bemutatón megemlítette: szándékukban áll a hozzájuk (szerk. megj.: nagyon jó kezekbe) került Kovách Géza-hagyaték további feldolgozása, s egy népszerűbb, közérthetőbb, könnyebben hozzáférhető, nagyobb közönséghez szóló, rövid írásokból álló kötet megjelentetése. Íme, az elképzelés megvalósult. Ha Arad testvérvárosa, a magyarországi Gyula nem veszi kézbe az ügyet, és nem lép, határozottan az aradi dr. Kovách Géza életművének értékesítése ügyében, jóval hátrébb tartanánk. *** Hogy ne maradjunk adósok a szerda délutáni események kapcsán (esetleg érdekelhetné majd az utókort?) a két fő előadó, dr. Erdész Ádám és Héjja Julianna Erika előadásának megemlítésével. Mindketten a téma, a bemutatott könyv anyagának rendkívül alapos ismeretében szóltak. Utánuk egy sor aradi (legalábbis aradi származású) polgár kapott szót. Matúz András (most külföldön élő) képzőművész, a könyv borítólapjának tervezője, például. A katedrát, amely mögött „Gazsi” ült (ülhetett volna), a négylábú asztal alatt földbe (valóságba?) gyökerezett, szilárd támaszt biztosító fa (tölgy?) is alátámasztja, azaz szilárd alapokon áll. Ujj János, Puskel Péter (egykori tanítványok, későbbi barátok), Nagy István meghatottan, de nem szomorúan emlékeztek Kovách Gézára régi történetekkel, anekdotákkal. Gazsi, ahogy alulírott ismerte, biztos ízlésű emberként, nem igazán kedvelte a szentimentalizmust (bár nótázásai során ez sem szorult háttérbe). Ma azonban, ha visszatekinthetne, azt mondaná: srácok, nincs ellenemre, hogy megemlékeztek rólam. De tudjátok: amit csináltam, nem csak magamért tettem. Értetek, meg a jövőért is. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 6.Ünnepi műsor a gyásznap előestéjén„A nemzet felelős minden magyarért” A hagyománynak megfelelően október 5-én este az Aradi Állami Színházban az RMDSZ Arad Megyei Szervezete és az Aradi Kamaraszínház szervezte ünnepi műsorral emlékeztek október 6-ra. Ezúttal kissé rendhagyó módon, hisz a repertoárban csupa Erkel Ferenc-zenemű szerepelt. Az ugyancsak Erkel nevéhez fűződő Himnusz elhangzása után Bognár Levente aradi alpolgármester beszédét azzal indította, hogy a 13 aradi vértanú emlékének ápolása szent kötelességünk, mint ahogy nem kérdőjelezhető meg a szabadsághoz való jogunk sem. „Magyarként akarunk élni szülővárosunkban és szülőföldünkön”, hangsúlyozta, majd köszöntötte az est vendégeit, köztük Kiss László ezredest, bukaresti magyar véderő-attasét és Jakab Istvánt, a magyar Országgyűlés alelnökét, akit szólásra kért fel. Jakab István mindenekelőtt az általa képviselt intézmény, valamint a magyar egyházak üdvözletét tolmácsolta (a reformáció jubileuma alkalmából rendezett ökumenikus találkozóra október 5-én került sor Budapesten), majd így folytatta: Vannak nemzetek a világon, amelyek nem pusztán fenséges, győzelmes és dicső ünnepekkel rendelkeznek, hanem a nemzetüket sújtó gyásznapokkal is. (...) 1849. október 6-án tizennégy vértanú írta be nevét a nemzet történelmébe (az aradi 13-an kívül Pesten végezték ki az első felelős magyar kormány miniszterelnökét), s máig szolgáló példát mutattak, hitet adtak a magyarságnak. „Ma a Kárpát-medencében, együtt a magyarság, egy nemzetet alkot. Nemzetet, amely felelős minden magyarért” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke. Az Aradi Állami Filharmónia – Dorin Frandeş vezényletével – nagyon szép, Erkel Ferenc alkotásaiból (István Király, Bánk bán, Hunyadi László) összeállított műsorral készült, amelyben fellépett áriákkal két kiváló énekes is: a Bécsből hazatért (aradi) Kászoni Annamária szoprán és a Budapestről érkezett, marosvásárhelyi származású Szerekován János tenor. Mindketten feledhetetlen perceket szereztek a nagyszínházat megtöltő közönségnek. Mint talán mindig és mindenhol: a Bánk bán műsorzáró Hazám, hazám...ot, a magyar operairodalom alighanem legismertebb és legnépszerűbb nagyáriáját meg kellett ismételnie a művésznek. Utóbb az újságírónak bevallotta: ezt elénekelni egyszer sem könnyű – de másodszor is örömmel tette, amikor a lelkes közönség szűnni nem akaró vastapsát hallotta. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 27.A történelmi igazság útjaiHarc a nemzet érdekében Az igazság megközelítésének (ha történelmiről van szó, akkor különösen – magam is már többször leírtam) legalább két, de gyakran több útja-módja lehetséges. Amennyiben, természetesen, a történetet író valóban (szubjektív szándékai szerint) őszintén az igazságot kívánja feltárni, és nem valamilyen (egyéni, nemzeti, csoport- vagy társadalmi stb. preferencia, megrendelés) érdekeinek mentén. Ez utóbbi esetben az utókornak már nehéz objektivitásról beszélnie, a valós tényeket feltárnia. Nos, szerdán este Aradon, a Tulipán Könyvesboltban Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében c., a Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék 2017 kiadásában megjelent könyvének bemutatójára került sor. (A szöveget gondozta és a dokumentumokat válogatta Borbély Zsolt Attila – szerk. megj.: a 2017 januárjának végén elhunyt szerző fia.) A 260 oldalas kötet két részre osztható: a Borbély Imrével (1948–2017) készült mélyinterjúra (illetve annak első részére), valamint az ehhez kapcsolódó dokumentumokra. A temesvári Borbély Imrére bizonyosan sokan emlékeznek azok közül, akik az 1989-es fordulat utáni romániai magyar politikai élet alakulását nyomon követték. A kötetből most azt is megtudhatják: 1989 előtt a temesvári vegyészmérnök – katolikus vallásúként – az 1989-es Temesváron kirobbant, végül a diktátor bukásához vezető eseményeket elindító Tőkés László közeli barátja és munkatársa volt, bátyjának jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária téren megállították a villamosokat és ellenállásra szólították fel a temesváriakat. A Borbély Zsolt Attila által tartott előadásból számos más igen érdekes részletet is megtudhattunk a kötet keletkezésének körülményeiről, de hangsúlyosan az 1989 után a hazai magyar politikai életbe bekapcsolódott édesapja pályafutásáról, tulajdonképpen az RMDSZ működésének első hat esztendejéről. Amelynek kezdetén Borbély Imre a Szövetség színeiben politizált, aztán fokokozatosan szembekerült – politikai, mindenekelőtt az autonómia kérdésében eltérő nézetek kapcsán – az RMDSZ akkori vezetővel: Borbély Imre a „kis lépések” politikájával szemben egy jóval határozottabb kiállást követelt a magyarság ügye mellett. Nevéhez köthető, részben legalábbis, mondta el Borbély Zsolt Attila, többek között, 1990. március 13-án az ún. kolozsvári nyilatkozat megszületése (vajon ennek ellenreakciója volt-e a marosvásárhelyi, két nappal későbbi magyarellenes pogrom?), a román parlamentben elhangzott első magyar nyelvű felszólalás, a román parlament (1992–96 között a tagja volt) „talpra állítása” egy október 6. alkalmával. Meg egy sor igen jelentős megszólalás, politikai cikk és tanulmány, amelyekben az RMDSZ hivatalos, szerinte megalkuvó politikájával szállt szembe. Borbély Imre vetette fel, fia szerint, Románia föderalizálása, a háromszintű autonómia, a külhoni állampolgárság gondolatát. A kötet (amelyet, fia elmondása szerint továbbiak is fognak követni) amolyan más, különböző álláspontnak is tekinthető a romániai magyarság 1989 utáni történetének felvázolásában, számos olyan cikkel, dokumentummal, amelyek alaposan „kiosztják” a Szövetség akkori vezetőit (köztük Domokos Gézát, Markó Bélát), a „Neptun-” és a „Nagy Benedek-ügy” szereplőit (Frunda György, Borbély László, Tokay György stb.) Kétségtelenül érdekes, figyelemre méltó, a történések tisztázását (vita útján) segítő könyv, amely bizonyos RMDSZ-es körökben aligha örvend majd elismerésnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 31.Arad megye református templomaiA reformáció kezdete 500. évének megünneplése Aradon egy különlegesebb mozzanatot is tartalmazott: kora délután a Jelen Ház nagytermében felavatták Brittich Erzsébetnek a megye református templomait ábrázoló linómetszeteiből készült kiállítását. Először a Csiky Gergely Főgimnázium énekkara adott műsort Vékony Zsolt tiszteletes-vallástanár vezetésével, Tóbiás Tibor kisperegi lelkész, egyházmegyei missziós előadó mondott beszédet. „Kell egy hely, ahol el tudunk csendesíteni. Egy templomot nem lehet szív nélkül, lélek nélkül elképzelni – Brittich Erzsébet szívét-lelkét odateszi Isten földi sátorának ábrázolásába” – mondta a tiszteletes, majd köszönetet mondott a mai – sok viszontagságot átélt, sokszori hányattatást megért – egyházmegye valamennyi (szám szerint 25) református templomát megörökítő művésznőnek. Valóban, teszi hozzá immár az alulírott: nagyszerű, dicséretes vállalkozás. Ódry Mária, a pályatárs a bemutatott munkákról szólva aláhúzta: „Aki szakrális épületeket ábrázol, az többszörösen imádkozik”, majd a metszetek művészi kivitelezését méltatta. A metszetek alkotója – a kivitelezés technikai részleteinek ismertetésén kívül – aláhúzta: „Türelem ahhoz kell, amit nem szeretünk csinálni” – jelezvén, hogy számára öröm volt ezeket az alkotásokat viszonylag rövid időn belül (2017-ben) megalkotni. (Csak zárójelben: a művésznő elkészítette néhány megyebeli evangélikus és katolikus templomról készült metszetét is – nagyon reméljük, hogy ezek is, belátható időn belül, teljessé válnak. Az utókor számára ezek nemcsak művészi alkotások, hanem dokumentumok is.) A kiállítás-megnyitót a kórus szolgálatán kívül Naschauer Kinga és Kis Zsuzsa szavalatai tették még ünnepélyesebbé. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 13.Mindent a hazáért, 1956Ha október vége, november eleje, akkor a magyarság az 1956-os forradalomra és szabadságharcra is emlékezik. Arra az eseményre, amelynek szikrája 1956 nyarán, júniusának végén pattant ki a lengyelországi Poznanban (hetven-egynéhány halott, többszáz sebesült, hatszáz letartóztatott), de Magyarországon vált azzá, aminek ma is tekintjük: a kommunista diktatúra elleni harc 1989 előtti legjelentősebb európai megmozdulásává. Amiről Albert Camus híres francia író 1957-ben azt írta: „A leigázott, bilincsbe vert Magyaroszág többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az utóbbi húsz esztendőben”. Egy diktatorikus rendszer bukásának sok oka volt, az egyik, nem lényegtelen a magyarok 1956-os harca. Aradon, az RMDSZ székházában szombaton délután nyílt meg az 1956-os forradalomra emlékező kiállítás. 17 nagyméretű tablón az akkori – október végi, november eleji – események képekben és szövegekben összefoglalt lényege. Annak, aki sokat tud, olvasmányai, tanulmányai révén erről a két-három hősies, halált megvető, önfeláldozásokkal teli hétről (immáron egyre kevesebben), talán nem mond földrengető újdonságokat – de hát itt vannak az újabb, fiatalabb nemzedékek, akiket eligazíthat egy általuk csak felületesen ismert, de a történelem szempontjából lényeges eseményben. A magam számára egy mongoloid arcú (bizonyára közép-ázsiai) fiatal, „dávájgitárt” szorongató) szovjet katona Budapesten készült portréja volt a legmegdöbbentőbb. Talán ő volt – lehetett volna! – az, aki megkérdezte: hol a csatorna? A Szuezi-csatorna: a szegény szovjet kiskatonák közül ugyanis sokan azt hitték, hogy az imperialisták által megtámadott (egyiptomi) Szuezi-csatorna védelmére vonulnak. Azt fel sem tudták volna fogni, hogy a „nagy Szovjetunióval” szövetséges, baráti, testvéri stb. ország népe ellen vezénylik ki őket... A tárlatot Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, parlamenti képviselő nyitotta meg, kiemelve: ez a székházban megnyílt (a Puskás Öcsiről megemlékező után) a második kiállítás. Tóth Péter szavalóművész (ma este a Bábszínházban ismét láthatjuk-hallhatjuk – ne szalasszák el!) néhány, szabadság témájú-verset adott elő, majd J. Péterszabó Ilona, az In Memoriam 1956-os aradi egyesület elnöke beszélt röviden a magyar forradalom helyi vonatkozásairól, hogy aztán a szavalóművész emlékezetes produkciója zárja a sikeres délutánt. Annyit még említsünk meg: a kiállítás a székesfehérvári Hondvédség és Társadalom Baráti Kör és vezetője, Görög István ny. katonatiszt jóvoltából (és a szállítást Nagyváradról lebonyolító Kranowszky Nagy Andrea) került Aradra, ahol tíz napig még megtekinthető. Ne szalasszák el az alkalmat! Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 16.Luther asztalánál Arannyal, Szent LászlóvalAzt hiszem, senki (a magukat valamelyes mértékben tájékozottnak tartókról beszélek) nem örül annak, ha műveletlensége letagadhatatlan jeleivel szembesül. Jó, vigasztalhatja magát – egy jó kifogás soha nem rossz –, ma már talán senki sem tudja (ha csak nem egészen kivételes zseni) átfogni az emberi műveltség mérhetetlen mértékű ismereteit. Magam azonban, mi tagadás, valósággal megdöbbentem azon, hogy mindeddig nem is hallottam Luther Márton „asztali beszélgetéseiről”. Ezernyi jelentős (általam, sajnos, el nem olvasott) könyvről legalább hallottam, arról azonban, hogy a reformáció atyja félezer esztendeje türingiai otthonában tanítványai, barátai, hívei társaságában, a felesége, Katherina von Bora előteremtette asztal, vacsora mellett-után a hitélet, a Biblia és az abban felvetett emberi kérdések százait vitatta meg, nem tudtam. (Ezeket a beszélgetéseket – egy részüket legalábbis – az azon résztvevők jegyezték fel és őrizték meg az utókornak.) S ha az eredeti műveket a maiak bizonyára abszolút döntő többsége nem is tudja elolvasni – módja, ideje sincs rá –, egy művész munkája nyomán alkalma van legalább nagyvonalakban és lényegében megismerkedni velük. A Kolozsvári Állami Magyar Színház (maga mondta!) legfiatalabb művésze most Aradra is elhozta ezt a kiváló műsort, miután azt már 66 erdélyi magyar iskolában, meg külföldön is bemutatta. Kedden délután a Jelen Ház nagytermében nt. Baracsi Levente, az est házigazdája, az Arad Belvárosi Református Egyházközség lelkésze vezette fel a műsort, a reformáció 500. évfordulójára és Luther Márton „asztalaira” emlékezve. Aztán a műsor összeállítója és előadója ismertette az előadóest megszületésének előzményeit, és vezette fel a kb. húszperces filmet, amely Arany János születésének 200. évfordulójáról, valamint Szent László királyról (trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulójáról) emlékezik meg. A film Nagyszalontáról (immár nem eredeti, csak újjáépített szülőházától) indul – itt a kalauz a nemrég Aradon is járt, egykori itteni tanár, jeles Arany-kutató Dánielisz Endre), majd Debrecenben, a híres kollégiumban, Ady szerint a kálvinista Rómában (Arany tanulmányainak színhelyén), Nagykőrösön (tanárkodása helyszínén), végül a Budapesti Nemzeti Könyvtárban folytatódik a Toldi estéje eredeti kéziratának megtekintésével. Ennek ötödik énekében szerepel a Szent László-legenda, amely arról szól, hogy több évszázaddal halála után a nagy magyar király, sírjából kikelve hogyan segíti győzelemre a székelyeket a betörő tatárok ellen. Az idei jelentős évfordulók között (néhányat nem is említettem) Marosán Csaba nagyon ügyesen (képileg is dokumentált) összefüggést teremt. Szép munka, gratulálok! A Luther asztalánál c. összeállítás e tekintetben nem illeszkedik a sorba, de abszolúte aktuális, hiszen egy (a kereszténység, az emberi vallás- és kultúrtörténet szempontjából) rendkívüli eseménynek állít emléket, és annak elindítóját emberi, mindenki számára elfogadható közelségbe hozza. Miközben Luther tanítványainak, híveinek a Szentírás értelmét, a hit, család, nő, gyermek és az élet számtalan más vonatkozását magyarázza és értelmezi, többek között ilyeneket mond (feljegyzői szerint): Egyszer egy nemes úrtól megkérdezte a felesége, hogy szereti-e. Az pedig így felelt: „Úgy szeretlek, mint egy jó szarást”. Ettől megharagudott az asszony. Egy idő múlva a nemesember lóra ültette az asszonyt, és arra kényszerítette, hogy egy egész nyári napon át mögötte lovagoljon, és nem engedte leszállni, hogy elvégezhesse szükségét. Végül az asszony így szólt hozzá: Kedves tekintetes uram, szeret engem épp eléggé, csak ennél jobban ne szeressen!” Ez, meg a hasonlók, szerintem, valóban szeretni és tisztelni való Martin Lutherben (Mártonban). Egy ember arcát mutatja. Aki akár szent is lehetett volna, ha megmarad a régi hitben, és nem válik a reformáció atyjává. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 18.Kortárs szerzőkkel nyelvről, irodalomrólHát már hogyne mennék – válaszoltam határozottan a pályatárs, volt jelenes kolléga, Pataky Lehel Zsolt rádiós újságíró (Temesvári Rádió, Kossuth Rádió), a PRO MOVE Arad Egyesület vezetőjének kérdésére, hogy ott leszek-e a magyar nyelv napja alkalmából a Tulipán könyvesboltban és borozóban általa szervezett rendezvényen. Karára (Karácsonyi Zsolt – az alábbiakban K. Zs. – költő, műfordító, kritikus, a Helikon c. irodalmi lap főszerkesztője, az EMÍL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnökére, valamint Zsigára (Papp Sándor Zsigmondra – író, újságíró, jelenleg a budapesti Kossuth Kiadó szerkesztője) őszintén kíváncsi voltam. Karára azért is, mert egy ideig kollégák voltunk az aradi napilapnál, ő még „zöldfülüként”. Csütörtökön este nyilvánosan elismerte, hogy (kimondottan tehetséges – ezt már alulírott teszi hozzá) fiatalként nem könnyen illeszkedett be az újságírás napi robotjába, amelynek során az ember nemcsak azt írja, amit szeret, hanem azt is, amit éppen kell. Úgy érezte: többre hivatott (ez utólag fényesen beigazolódott), s adandó alkalommal „dobbantott” is szülővárosából, Aradról. Tudtam, nagyjából, róla, hogy „miket művel” – de nagyon meglepett, hogy többek között 10 (tíz!) műfordítás-kötet – négy regény, vers, esszé – is sorakozik a neve mellett, köztük egy jókora méretű Emil Cioran-tolmácsolás (románról magyarra). Ez utóbbi lefordítása, például, hiszem, pokoli kínokat – és utólag mennyei örömöket – jelenthetett. Zsiga (Papp Sándor Zsigmond, a továbbiakban P. S. Zs.) az 1990-es években szintén megfordult Aradon, itteni főiskolásként, s a helyi amatőr színtársulat rendezőjeként is működött. Emlékezetem szerint akkor már jó pár irodalmi írása megjelent, hisz íróként könyveltem el. Hát persze, hogy nem lett (a családi hagyomány folytatójaként) fogtechnikus vagy fogorvos: Nagyváradon, majd Kolozsváron kulturális újságíróként folytatta, végül a határon túlra került, a Népszabadság kultúrrovatához, hogy aztán a lap megszűnésével kiadói szerkesztőként dolgozzon tovább. Jelenleg második regényének befejezésén dolgozik (miközben már a harmadik jár a fejében). Ők voltak hát a csütörtöki est szereplői (a nap folyamán a Csikyben is találkoztak diákokkal), akik Pataki Lehel kérdéseire elmondták, mit is gondolnak a hazai és külföldi (közelebbről erdélyi) magyar irodalommal, magyar nyelven érvényesülésről kapcsolatos dolgokról. Csak néhány kijelentés, megállapítás a jó másfélórásra nyúlt beszélgetésben felmerült témákkal kapcsolatban. – Erdélyben legalább két tucat olyan olyan magyar szerző munkálkodik, akiknek, akár fordításban, bármikor, bárhol megjelenhetnének a művei. (K. Zs.) – Kezdetben hiúságból ír az ember, hogy írásai megjelenjenek, hogy lássák, elismerjék, aztán azért, mert úgy érzi: fontos mondanivalója van. Akkor is írnék, ha tudnám, hogy könyvemet csak két ember olvassa el. (P. S. Zs.) – Az utóbbi időben mintha újból érdeklődés mutatkozna román irodalmi körökben a hazai (romániai) magyar irodalom iránt (K. Zs.), mert rájöttek, hogy ezek értékesek. A hosszú szünet (a románra való fordítás hiányáról van szó) azzal is magyarázható, hogy a régi (magyarul jól beszélő) gárda kihalt, és csak most kezd jelentkezni a fordításra felkészült új nemzedék. A fordítás elősegítése állami támogatás és szándék kérdése is. – Az irodalom napjainkban oda került, ahol mindig is volt: az elit „privilégiumába”. Bár egyre többen olvasnak sokat, és egyre többen keveset. A magyar kereskedelmi tévékből, például, teljesen kihalt az irodalom. (P. S. Zs.) Mindenesetre köszönet, hogy eljött Aradra a két alkotó. Nagyobb közönséget érdemeltek volna. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 19.A Nagyzerindi Művésztelep másfél évtizedeEgy több évtizedes csoda folytatása Szellemes fordulattal Bognár Levente aradi alpolgármester így nyitotta meg múlt pénteken az aradi múzeum Klió Termében megrendezett kiállítást: „Aradra érkeztek a Fekete-Körös partjáról a Maros partjára” egy 15 éves alkotótábor munkái Nagyzerindről, ahol nagy a képzőművészet iránti szeretet és tisztelet, egy olyan galériából, amely nemcsak a megyében, hanem távolabbi vidékeken is ismert, de mi, aradiak biztosan méltán büszkélkedhetünk vele. De hogyan függ össze a falusi galéria és a képzőművészeti tábor? Először a galéria ötlete, sőt maga az állandó kiállítás született meg. Az 1970-es évek legelején gyűjtés indult hazai magyar képzőművészek körében műalkotások adományozására, majd meghívtak művészeket Zerindre, ahol a község fiatal értelmiségiei, főleg a tanári kar vendégeiként alkothattak, s munkáik egy részét a községnek hagyták. Minden bizonnyal ebből nőtt ki, jóval később, a nagyzerindi, immár „hivatalos” tábor. De beszéljen erről inkább Siska-Szabó Hajnalka festőművész, aki nemcsak szervezi, vezeti másfél évtizede a Fekete-Körös partján a nemzetközi alkotótáborokat, de most egy szép kivitelezésű, több mint 80 oldalas, számos szép, színes fotóval illusztrált könyvet is szerkesztett (Siska-Szabó Zoltán reprodukcióival) ez alkalomra, amely a maga írta összefoglaló bevezetőn túl több, a sajtóban (főleg a Nyugati Jelenben) az alkotótáborokról megjelent cikkből is tartalmaz szemelvényeket. Szemelgessünk a művésznő tárlaton elhangzott beszédéből. „A jelen tárlaton válogatást tekinthetünk meg A Nagyzerindi Művésztelep jubileumi 15 éve c. gyűjteményéből. A kiállított művek változatos kaleidoszkópjában 10 ország 12 művészének alkotásai kerülnek itt bemutatásra. Nagy öröm s megtiszteltetés számunkra, hogy Aradon a Szépművészeti Múzeumban is bemutathatjuk a gyűjtemény egy részét. Nagyzerinden 1974-ben megszületett egy csoda: adományozásokból létrejött az ország első falusi képtára, Fazekas József tanár ötlete, kezdeményezése nyomán. A ’70-es években a zerindi fiatal értelmiségieknek köszönhetően 1974. május 18-án megnyílt a felavatási kiállítás, melyen 26 művésztől 52 műalkotás szerepelt. Fellelkesítő nem mindennapi történetéről és az első 25 évéről A Zerindi képtár, majd a 2014-ben megjelent 40 éves a Zerindi Galéria című albumokban olvashatunk. A képtár jelenléte, szelleme kötelez a gyűjtemény gyarapítására, népszerűsítésére. Felavatása után két alkalommal már szerveztek alkotótábort a gyarapítás érdekében, de ezt az akkori politikai hatalom és a szekuritáté nem nézte jó szemmel, így hosszú időre nem volt lehetőség másra, mint a gyűjtemény nem kis feladattal és felelősséggel járó megőrzésére, esetleg titokban való gyarapítására. Banner Zoltán lelkesítő biztatását megfogadva: minden gyűjteménynek a gyűjteményfejlesztés a lelke, 2003-ban felmerült a gondolat az alkotótáborok újjáélesztésére. A gondolatot tettek követték, és megszerveztük az első Zerindi Nemzetközi Alkotótábort. Vas Enikő képtár- és könyvtárfelelős lett, és maradt azóta is az alkotótáborok lelkes gazdasági szervezője, mondhatnám lelke, én pedig a művészeti vezető lettem. Eleinte nehezen ment a táborok szervezése, sokan még később is szkeptikusak voltak, hogy sikeres lesz. De a kitartó szervező munka, amelyet a polgármesteri hivatal és a lakosságból is rengetegen támogattak, meghozta gyümölcsét. A művészeket eleinte családoknál szállásoltuk el, mint a hetvenes években, de 2007 óta, immár tíz éve Csáky Barna tanár és családja biztosítja a szállást. És ahogy annak idején folyamatosan jöttek a képek, most érkeztek a művészek, egyre távolibb országokból, valamint itthonról, és általuk a műalkotások is: festmények, grafikák, kerámiák, szobrok. Voltak itt művészek három kontinensről, Szlovákiából, Lengyelországból, Bulgáriából, Szlovéniából, Németországból, de Indiából, Kaliforniából, Dél-Koreából is, és persze Magyarország különböző városaiból, valamint számos hazai városból. A résztvevők között mindig vannak visszajárók és újonnan érkezettek, a lakosság megszokta és várja, hogy nyaranta megjelennek a ’furcsa’ művészek, akik járják a falut és a környéket, hogy megörökítsék annak szépségeit, atmoszféráját, lakosait. Nagy öröm számunkra, hogy aki egyszer részt vett a művésztelepen, szívesen tér vissza, még ha nagyon messziről is érkezett. Egyszer egy újságíró megkérdezte, mi vonzza vissza Zerindre a művészeket, hisz ő nem lát festői szépségű hegyeket, lankás dombokat. Mint mondani szokás, ’a téma a földön hever’. Ami a helyi lakosoknak vagy egy átlagos embernek mindennapi, általános, egy művész szemében lehet megörökítésre méltó, s a szubjektív művészi szűrőjén keresztül műalkotássá nemesül. Ugyanakkor a lakosság felejthetetlen vendégszeretetét is sokáig emlegetik a művészek. A képtár 2004-ben történt felújítása is a művésztelepnek köszönhető, de a gyűjtemény kinőtte a termeket, és újabb felújításra, bővítésre lenne szükség. Az alkotótáborokban a művészek minden évben megújuló, változatos tematikában dolgoznak, mely hozzájárul az együttgondolkodáshoz, tapasztalatcseréhez, nyelvi akadályok nélkül. Ugyanakkor mindig ihletgyűjtő kirándulásokat is szervezünk nekik Aradra és a megyébe. Az alkotótáborok munkáját a kezdetektől folyamatosan nyomon követte a média. A festőművészek, grafikusok mellett szobrászművészek és keramikus is alkotott. A kolozsvári Koncz-Münich András saját építésű kemencéjében évek óta szép agyag kerámiákat éget, a nagybányai Győri Csaba és a felvidéki Lukács János jóvoltából pedig két szép, fából készült szoborral bővült a galéria anyaga. Ezeket sajnos szállítási okok miatt nem tudjuk bemutatni, de az albumban benne van s ott van az egyik szobor bronz makettje. Igyekeztünk minden évben egyre magasabbra tenni a mércét, a művésztelep atmoszférája, hangulata pedig kedvez, hogy minél színvonalasabb munkák szülessenek. A művésztelepen készült alkotásokat minden évben színvonalas zárókiállításon láthatja a közönség, melyet mindig változatos társművészeti előadás fűszerez. Megtisztelték előadásukkal híres színművészek, énekesek, néptáncegyüttes, színjátszókör, zenekar, emelve a zárókiállítás hangulatát. A részt vevő művészeket s munkáikat eleinte leporelló, majd 2008 óta minden évben igényes, szép katalógus mutatja be, a budapesti Szmirnov Oleg reklámgrafikus szerkesztésében, aki e mellett fest is. Idén a 15 éves évfordulóra sikerült egy színvonalas albumot kiadni Csáky Barna tanár szponzorálásával, mely a művésztelep történetét összefoglalja, minden művésztől láthatunk egy alkotást benne. Jelenleg a zerindi Arad megye egyetlen, 2003-tól folyamatosan működő nemzetközi képzőművészeti alkotótábora, mely az évek során művészteleppé nőtte ki magát. A művésztelep működését a zerindi önkormányzat, pályázatok útján intézmények, alapítványok, egyesületek és számtalan magánszemély és család a mai napig különböző módon segíti, támogatja, ma már nemcsak Zerindről, hanem Aradról és a megyéből is. A nemzetközi művészek elviszik szerte a nagyvilágba a zerindi képtár és egész Arad megye hírnevét és gazdagítják folyamatosan a gyűjteményt, amelynek egy része a helyi polgármesteri hivatal falait díszíti. A látogató pedig bepillantást nyer a nemzetközi, kortárs képzőművészek alkotásaiba. Jelenleg 320 mű található a Képtárban, mely minden bizonnyal szép számban gyarapodni fog, növelve a község és a megye kulturális és morális értékét.” A kiállításról: rendkívül „színes”, nemcsak a koloratúrát tekintve, hanem azáltal is, hogy a legkülönbözőbb felfogásban, stílusban alkotó művészektől származik a most látható negyvennél több festmény. A megnyitón ott láttunk két lelkes szponzort: a borosjenői Mészáros Dávidot, aki most is jóféle fehér és vörösborral, pereckékkel, üdítővel támogatta a rendezvényt (más alkalmakkor is láthattuk, például gyermekrendezvényeken, egy-egy hatalmas tortával megjelenni), valamint Csáky Barna vállalkozót, ny. zerindi tanárt, aki egykoron (amikor szóba sem kerülhetett magyarországi oktatók foglalkoztatása, mint manapság, szerencsére, sok helyen) komoly előképzettség híján, de nagyon lelkesen felvállalta a zerindi tánccsoport oktatását és vezetését. Támogatása nélkül ma már nehéz lenne elképzelni egy-egy zerindi alkotótábort. Illesse őket őszinte elismerés. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 23.Megemlékezés a forradalom évfordulójárólMa délelőtt Aradon is megemlékeztek az 1989-es forradalom évfordulójáról a Városháza előtti téren, ahova 28 évvel ezelőtt már december 21-én másodikként, Temesvár után kivonult a legnagyobb aradi gyárak munkássága, s itt zajlott az örömünnep is december 22-én, a diktátor elmenekülésének hírére. Az állami himnusz elhangzása utáni gyászszertartást követően Timotei Seviciu ortodox érsek, Valentin Voicilă, az aradi forradalom egykori vezetője, Doina Nan, a forradalomban elhunytak és megsebesültek egyesületének elnöke mondott beszédet, majd a forradalmárok szervezetei, az elesettek és sebesültek hozzátartozói, a Városháza és a megyei tanács, a politikai pártok helyi szervezetei (köztük az RMDSZ), a honvédelmi és belügyminisztérium nevében helyeztek el koszorúkat a forradalom és áldozatai emlékművénél. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
